Pályafutása során a hatodik generációt fogadja majd szeptemberben a Bartók Béla Elméleti Líceum előkészítős, lépésről-lépésre osztályában Balázs Melinda Enikő. Az óvoda pedagógusi és tanítói diplomával egyaránt rendelkező, tapasztalt pedagógus elkötelezett a hivatása, az iskolája és a folyamatos szakmai megújulás mellett. 1997 óta, tehát több mint 25 éve tanít, és bár úgy véli, vannak bizonyos biztos alapok a pedagógiában, ám ezeket mindig új burokba kell helyezni ahhoz, hogy sikeres szakemberként sikeres gyerekeket lehessen útjukra bocsátani. -Honnan származik a Melinda tanci megszólítás? -Erdélyben nem ritka, hogy tancinak, vagy tancsinak szólítják a gyerekek a pedagógust. Persze jellemzően tanítónéninek neveznek mindenkit, de a lépésről lépésre osztályban általában két tanítónéni van jelen. Ki kellett találni egy olyan megszólítás, amiből lehetett tudni, hogy éppen kinek szólnak, mert amikor tanítónénit mondtak, mindketten odafordultunk. Így alakult ki a Melinda tanci és a Gabi tanci. Nagyon szeretik ezt a kifejezést. -Most köszönsz el egy osztálytól, akikkel öt évig foglalkoztál. Ebben az öt évben volt egy viszonylag hosszú időszak, amikor személyes jelenlét nélkül zajlott az oktatás. Ez mennyire volt nehéz a számodra? -Nyitott pedagógusnak ismerem magamat, mindig is szerettem az újdonságot, és ami az internetes tudást illeti, számomra nem volt idegen, hiszen ezen keresztül szereztem a tudásom nagy részét. Éreztem, hogy a lezárás nem egy-két hétről vagy hónapról fog szólni, tehát mi elég hamar felvettük az online kapcsolatot a gyerekekkel. Ennek a generációnak a zsigereiben van a számítógép kezelés ezért nem volt annyira nehéz az áttérés, mint utána elviselni azt a hosszadalmas időt, amíg végre egymás szemébe nézhettünk, megölelhettük a gyermekeket, hogy a bátorítás ne csak a képernyőn keresztül, hanem személyesen történjen meg. Azt volt inkább rossz megélni, amikor kitűztük magunknak a célt, hogy szeptemberben találkozunk, de aztán mégsem lett így, mert tovább zajlott az online oktatás. A csalódás ellenére szépen folyt a munka, és annál nagyobb volt az öröm, amikor márciusban visszatértünk a jelenléti oktatáshoz. Képesek voltunk bármit – például akár maszkot is – hordani, csak menjünk az iskolába… -Ebből is látszik, hogy szereted a hivatásod. Honnan ez az elhivatottság? -Az a szerencsém, hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok elkeseredni. A gyerekek is így ismernek, mindig mondják is, hogy: Tudjuk tanci, mindenre van megoldás! Az igazság az, hogy már második osztályos koromban eldöntöttem, hogy tanítónéni leszek. -Volt egy szép példa előtted? Egy olyan pedagógus, akit követni lehetett? -Nem biztos, hogy szép példa volt… Én a pozitív vagy a negatívból példából is erőt merítek. Ha pozitív, akkor azt mondom: én is így szeretném, ha negatív, akkor pedig azt, hogy ezt én biztosan nem fogom megtenni. És valóban, nagyon vigyázok is arra, hogy ne vétsek olyan hibát. Tény, hogy kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem a gyerekeket, állandóan körbe rajongtak a kisebbek, mindig játszottam velük. Lehet, befolyásolt az is, hogy a nagynéném tanítónéni volt, és a gyermekkori nyári vakációimat nála, Varjason töltöttem. A tanítói lakása az iskola épületében volt, tehát az én szünidőm abból állt, hogy bementen a tanterembe és „tanítónéniset” játszottam. Nem volt kérdés, hogy nyolc iskolai év után Nagyenyedre menjek a tanítóképzőbe. Hogy honnan a pozitív hozzáállás? Egyszerűen örömömet lelem abban, amit csinálok. A kihívások, amik ezen a pályán adódnak, számomra természetesek. Régen is voltak, most is vannak, és még lesznek is nehézségek. Szerintem nekünk pont az a feladatunk, hogy ennek dacára ezeket a pici gyerekeket, akik hozzánk bekopognak, négy-öt éven keresztül olyan szeretettel, odafigyeléssel tanítsuk, hogy aztán majd tovább haladva helyt tudjanak állni. -Manapság nemcsak a tudás átadása lényeges, hanem egyre fontosabb a gyermek érzelmi intelligenciájának a fejlesztése is. Te milyen értékekre támaszkodva igyekszel őket irányítani? -A tananyagon kívül számomra nagyon fontos a pontosság, a becsületesség, a kitartás, az egymás közötti bizalom kialakítása. Olyan légkört kell létre hozni, amiben nyug odtan, szeretettel lehet tanulni. Következetes is vagyok. Törekszem arra, hogy közösség legyünk, amelyben mindenkinek helye van és segítséget kap, ha szükséges. Szerencsére a lépésről lépésre programban ez mindennap jelen van. Nincs egyéni tanulás és tanítás, hanem nagyon sok a csoportmunka, a kooperatív technika. Ki is alakult a gyerekekben az igény, hogy közösen dolgozzunk. Így lehetőséget kap az is, aki nem olyan jó mondjuk anyanyelvből, de ügyesebb matematikából vagy jól tud rajzolni, és azon a téren tudja a közösséget segíteni, amiben erős. Mint egy puzzle, magunkból rakjuk ki az egészet, mert ismerik a gyerekek az értékeiket, a gyengeségeiket és ennek megfelelően próbálják egymást támogatni. Mindenki egyért, egy mindenkiért az osztályban. -Ezek szerint az a meggyőződésed, hogy ez a módszer egyensúlyt kínál fel a lexikális tudás és az érzelmi intelligencia fejlesztése szempontjából. -Úgy bizony. Akarva akaratlanul olyan helyzetbe kerül a gyermek és a tanító is, hogy e nélkül az egyensúly nélkül nem tud dolgozni. -Nagyon lelkesen beszélsz a lépésről lépésre módszerről. Te miért kötelezted el magad emellett? -Egy új tanítási módszernek az igénye már akkor megfogalmazódott bennem, amikor sok évvel ezelőtt egy első osztályt kaptam, és nagy meglepetésemre az első héten rájöttem, hogy ezek a gyerekek már nem olyanok, mint az előző generáció volt. Nem tudtak hosszasan a padban ülni, nagy volt a mozgásigényük, nagyon sokat szerettek beszélni. Világossá vált, hogy játékosabbá, gyermekközpontúbbá kell tenni a tanításomat. Elkezdtem alkalmazni az óvodai körjátékokat, mozgásos játékokat, ami akkoriban az iskolákban nem volt jellemző. Amikor aztán ráakadtunk a lépésről lépésre módszerre, nekem azonnal nagyon megtetszett. A programnak az a hitvallása, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen egyéniség. Az ilyen módszerrel tanító tanárok célja pedig az, hogy a tanulási kedvet fellobbantsák a gyerekekben, és megkeressék bennünk azt az értéket, amire később tudnak építeni. A pedagógusnak elég nagy kihívás egy ilyen osztályban dolgozni, mert meg van az a szabadsága, hogy a tanterv tananyagát hogyan, milyen olvasmányok, szövegek, feladatok feldolgozásával adja át. Nyugodtan választhatok tehát bármilyen tantárgy esetében olyan megoldásokat, ami a gyerekeket érdekli. Például ha a csoport dínó mániás, akkor akár ezt a tematikát is választhatom, hogy matematikai, olvasási, természetismereti tudást adjak át nekik. Ez nagyon élményszerű tud lenni, ezért előfordul, hogy a gyerekek azt sem érzékelik, hogy tanulnak. Mivel hazamenve az iskolából arról számoltak be a szüleiknek, milyen sokat játszottak, ezért ma már második osztálytól kezdve minden nap tudatosítjuk bennük, átismételjük velük, hogy miről is tanultunk. -Nem lehet, hogy aki idegenkedik szülőként vagy pedagógusként
