És most, hogy eltelt már nèhány hét az idei óta, hadd nézzek vissza a mesetáborra.
Öt év, hét mesetábor után egyre biztosabban tudom, mit jelent számomra egy jó gyerektábor.
Nem azt, hogy reggeltől estig egymást követik a programok. Nem azt, hogy a gyerekeknek egyetlen percük se legyen unatkozni. És nem is azt, hogy minden pillanat látványos legyen.
Sokkal inkább azt, hogy legyen egy biztonságos keret, amelyben lehet játszani, felfedezni, nevetni, elfáradni, elcsendesedni, próbára tenni magunkat és közben lassan közösséggé válni.
Az idei volt az ötödik évünk, és már a hetedik Mesetáborunk. Huszonhat kisiskolással töltöttünk együtt csaknem egy hetet. Minden napnak megvolt a maga ritmusa: közös reggelek, mesék, játék, alkotás, feladatok, kirándulások, esti együttlétek. Voltak pillanatok, amikor nagyokat nevettünk, máskor koncentráltunk, kerestünk, barangoltunk, énekeltünk vagy egyszerűen csak együtt voltunk.
Idén messzi keletre utaztunk a mesék szárnyán. Burját, kínai, japán és örmény történetekkel találkoztunk, és egy Andersen-mese is elkísért bennünket. A hét egyik vezérfonalát az érzékszerveink adták: másképpen figyeltünk a hangokra, a látványra, az érintésre, az ízekre, illatokra és arra a világra, amely sokszor sokkal gazdagabb, mint amennyit a hétköznapok rohanásában észreveszünk.
A hét elején még leginkább egymást és a helyet ismertük meg. Aztán egyre messzebb merészkedtünk: kincset kerestünk, falut fedeztünk fel, erdőben barangoltunk, vízeséshez utaztunk, állatokkal találkoztunk. És közben újra meg újra visszatértünk a mesékhez.
Talán ezt szeretem a legjobban ezekben a táborokban: hogy a mese nem egyszerűen egy program a sok közül. Valahogy körénk nő. Ott van egy dalban, egy játékban, egy közös alkotásban, egy esti elcsendesedésben, egy megtett útban vagy akár abban is, ahogyan a hét végére egészen másképpen nézünk egymásra, mint az első napon.
A tábor végén mindig van egy pillanat, amikor körben állunk, kéz a kézben, és elénekeljük a tábor dalát. Ilyenkor rendszerint arra gondolok: ezért érdemes volt.
Idén is ezért volt érdemes.
Köszönöm a huszonhat gyereknek a kíváncsiságot, a nevetéseket, a bátorságot és azt, hogy velünk tartottak. És nagyon köszönöm annak a szervezőcsapatnak, amely nélkül mindez nem működhetne ilyen szépen.
A hetedik Mesetábor véget ért.
A tábor meséi is, ahogy minden mese, véget értek.
Kis mesehőseink pedig hazatértek, és továbbindultak saját történetükben.
Kívánom, hogy kísérje az útjukat sok csoda, hogy legyen erejük a próbákhoz, társuk a bajban, örömük a jóban – és találják meg mindig azt az ösvényt, amelyen érdemes továbbmenni!